gcse_art_year_10__a_mind_map_about_me_by_daintystain-d4zh9p1

Címkefelhő kategóriákban

Sok évig lelkes támadója voltam minden kategorizálásnak. Nem szerettem, ha engem kategorizálnak, és azt sem, ha másokkal teszik ugyanezt. Különbözőek vagyunk, a kategorizálás pedig egyformásít. Ráadásul önkényes, mert én döntöm el helyetted, hogy te ki vagy. Egyszer mégis rájöttem, hogy én magam is kategorizálok, amikor azt mondom, hogy aki kategorizáló az egy kategorizáló. Ez is egy kategória. Minden kategorizáló egy kategorizáló. Most akkor hát mit tegyek, ítéljem el magamat és határolódjam el magamtól? Belekerültem saját kategorizálásom kategóriájába. Én, mint kategorizáló. Rendben, de akkor valami baj van ezzel a kategória dologgal. Akkor mégis miben vagyunk mások? Miben különbözünk egymástól?

Hosszi idő után elkezdtem megérteni, hogy az ember magát kategorizálja a legjobban. Én egy ponpontpont vagyok. Ezt közkeletű nevén címkézésnek nevezzük. Címkéket aggatunk magunkra, amelyekkel bezárjuk magunkat. Egy címke vagyok. Egy kategória. Amikor egy bejegyzést írok, meg kell jelölnöm, hogy a bejegyzéshez milyen címkéket társítok. Nagyon rossz címkéző és kategorizáló vagyok. Igazán sajnálom azokat, akik a címkék vagy a kategóriák segítségével próbálnak eligazodni az írásaimban, mert szerintem nem lehet. Teljesen felszínes címkéket adok. Jobban teszed, ha keresel a szövegben, ha megkeresed a téged érdeklő szót. Azt hiszem, ugyanilyen felszínesek a címkéink is, amelyeket magunkra és másokra aggatunk. Te ilyen vagy, ő olyan, én meg amolyan vagyok. De kifejezhető ezzel, hogy mi is vagyok tulajdonképpen?

Egyszerre sok minden vagyok. Mondhatnám, minden vagyok egyszerre. Szerepek. Gyakran szerepkonfliktusok. Máskor szerepzavar. Az összes címkét, ami létezik, fel lehet akasztani rám, és annyira igaz rám minden címke, mint amennyire nem. Még magamat sem tudom beazonosítani. Egy időben magamat talán karizmatikusnak címkéztem. Egy időben evangelikálnak. Már nem is tudom, hogy minek nevezhetném magam. Ezeknek a címkézéseknek a sutasága akkor nyilvánul meg legjobban, amikor találkozol valakivel, aki elvileg ugyanaz (címke szerint) … csak egészen más. Egyszer hallgattam egy elvileg fundamentalista tanítónak az előadását, és miközben hallgattam, egy ponton azt mondtam magamnak, ha ez a a fickó fundamentalista, akkor én is az vagyok. Pedig Isten látja lelkem, hogy nem vagyok az. Legalábbis úgy érzem. De nem kizárt, hogy van olyan perspektíva, amiből nézve az vagyok. Ha még én sem tudom, minek nevezhetném magam (mi legyen a gyermek neve?), akkor hogyan lehet magabiztosan állítani, hogy ixipszilon bizony hogy egy címke. Egy ilyen és ilyen ember. Hát a napnál is világosabb, nem látod?

Ez nem ilyen egyszerű. Az ember – ahogyan telnek az évek – egyre több minden lesz. Míg végül mindenné válik. Egyszerre lesz valakinek a gyereke, valakinek az apja, valakinek a nagyapja, munkavállaló, munkáltató, hívő és hitetlenkedő, őszinte és modoros, érzelgős és racionális. Nyitott és zárkózott. Szeretetteljes és rideg. Függően attól, hogy milyen szerepben van.

Megtalálom magamon mindazt, amit másokban is látok. De vajon látom-e, hogy minek gondolom magam? És amit magamról gondolok, kifejezi-e hitelesen, hogy ki vagyok?

Mondatok magamról. Lehetne egy ilyen felsorolást is tenni. Ez nagyon sokat elárulna rólam – rólad. Én rossz vagyok. Én jó vagyok. Én egy zárkózott ember vagyok. Én lázadó vagyok. Aztán a kedvencem: én beteg vagyok. A pszichiátriai betegségtudat az egyik legkeményebb címkézés, amit magunkon és egymáson elkövethetünk. Bűnös vagyok – de nem teológiai értelemben, hanem összességében. Undorító bűnös. Ha túl könnyű kimondanod ezt a mondatot magadra nézve, akkor ez egyszerűen egy rejtőzködő bűntudat. Egy lecsapódása annak, amit anyád mondott, amikor „rosszat csináltál”. „Rossz vagyok”. Másoknak van egy ilyen önértelmezésük megtérésüket követően: „rossz voltam”. Így múlt időben, és ezzel értelemszerűen azt is mondják, hogy most meg jó lettem. De ezek a címkék nem fedik a valóságot, mert minden valóság történet. A címke nem felfed, hanem elfed. Eltakar, elken, elsimít. Elfojt. Elhazudik. Mondd el a történeted. Szemléltesd magadnak, hogy miről is beszélsz. Az önbecsapás legjobb módja az önfelcímkézés: én EZ vagyok. De mi az az EZ? Kifejtenéd? Tudom, hogy kifejteni nem könnyű, sőt idegesítően nehéz. Hát értsd meg így. Jó, rendben, nekem értenem sem kell, de te érted?

Vannak emberek, akik saját címkéik fogságában élik le az életüket. Címkék, amelyeket mások aggattak rájuk, és amelyeket egy idő után már saját magukra alkalmaztak. Mit tehetnék én, hiszen és csak egy … vagyok. A pozitívnak tűnő címkékről már ne is beszéljünk. Egyszer Emőkével egy nagy életválságom közben arról beszélgettem, hogy úgy érzem, hogy én egy srác vagyok, aki blogot ír. Én egy egyetemi lelkész vagyok. Dolgok, amelyekre büszke vagyok. Amitől úgy érzem, vagyok valaki. Vagyok valami. Miattuk vagyok. Ezért van értéke az életemnek. Emőke ekkor az én-komplexitásról beszélt, ami egy csúnya pszichológiai szakszó, de annyit jelent, hogy én egyszerre sok minden vagyok. Minden vagyok egyszerre. És ha egyszer valami háttérbe szorult, nem érzem úgy, hogy megszűnök én én lenni, mert már nem vagyok az, ami eddig voltam. Erre jó volt, hogy nem írtam hónapokig. Abbahagytam az Újragondolót. Jó kis kihívás. Akkor most ki is vagyok? És ha nem lennék lelkész, nem lennék én én? Biztosan lenne, akinek már nem lennék érdekes, ha nem lelkész lennék. Vannak érdekkapcsolatok. Ha akarjuk, ha nem. De NEKEM kell éreznem, hogy az vagyok, ami: minden egyszerre. Ami vagyok, mind én vagyok. Szabad vagyok arra, hogy bármi legyek, amivé válok. Én mindig ugyanaz vagyok: én.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!

  • A témában Max Lucado Pancsinelló-története nagyon jó.

  • Judit Szekelyne Francsovics

    Punchinello története (egy gyönyörűen illusztrált történet a feltétel nélküli elfogadásról, szeretetről- itt magyarul, – azoknak, akik rögtön meg szeretnék ismerni a mesét, mert a “nem tudnak várni kategóriába” tartoznak – hihi 😉 : https://www.youtube.com/watch?v=bwvevylcTYA

    • A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

      A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

      A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.

      Tovább: http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_077.html

  • Bagdán Viktor

    Elgondolkodtat, vajon mennyivel élhetném kiegyensúlyozottabban az életem a címkézések nélkül. Vajon mennyivel látnám meg tisztábban azt, vajon mire is lettem teremtve? Pancsinelló történetét pedig megkönnyeztem… Köszönet.

  • Kappéter Brigitta

    Én hajlamos vagyok sémákban, kategóriákban gondolkodni. Szeretek mindent felcímkézni, mert úgy érzem akkor vannak rendben a dolgaim (ez talán inkább a tárgyakra vonatkozik jobban). Az emberek is kategóriákba kerülnek néha, de ezek nem zárt kalickák, és egy ember akár több szerepet is betölthet az életemben. Mivel ezek nem merev kategóriák , nem jelent problémát, ha valaki egyik szerepéből kilépve marad jelen az életemben. Szabi! Téged lelkészként zártalak először a szívembe, de most hogy ilyen messze vagytok, ugyan olyan érdekes, értékes a barátságod. Punchinello története a szívem közepében lakik, jó pár évvel ezelőtt a hittancsoport előadta, Viktor fiam is szerepelt benne, Szép emlék!

  • Bagdán Viktor

    “Ó, igen látom, rajtad van ki vagy
    Kicsi a kereszt, a halálfej nagy.
    Bár a jelet a világ tette rád,
    Szó nélkül álltad, és lettél tetovált.”