tree-word-art-decal

Egyetlen szóban az életemről

Rick Warrennél olvastam, hogy nagyon sokat elmond rólad, hogy melyik az az egyetlen egy szó, amivel jellemezni tudnád, hogy szerinted mi az élet. Warren szerint az élet egy utazás. Egy csodálatos utazás. Elgondolkodtam, hogy szerintem mi is az élet. Melyik az az egyetlenegy szó, amivel le tudnám írni, hogy szerintem mi az élet, én minek élem meg leginkább az életet. Lehetséges, hogy ez a szó az idővel változik, azt nem tudom, de biztosan van egy ilyen szó. Ez a szó tényleg nagyon sok infót hordoz magában. Egyfajta sűrítmény, amiben benne van az egész életem.

Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy nekem ez a szó a harc vagy küzdelem. És tényleg sok mindent megmagyaráz ez a két szó. Harc és küzdelem. Az igazamért meg kell harcolni. Kemény küzdelemmel kell elérnem azt, amire vágyom. Le lehet ezt bontani részterületekre is. Pl. hogy a házasság egy harc, egy küzdelem. Ez a szó lehetne akár pozitív is, mint ahogyan valóban nagyon sok mindent azért értem el, mert kitartó vagyok, és nem futamodom meg többnyire. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek negatív dolgok egy ilyen szó-életfilozófiában. Egészen addig azt gondoltam, hogy a házasság is egy harc, amíg egy alkalommal már vagy egy órája veszekedve a feleségemmel a nappali közepén állva rá nem döbbentem, hogy én tulajdonképpen a feleségemmel harcolok. Hoppá, EBBEN az értelemben az az élet egy teljesen helytelen értelmezése. Így lesz a meg-kell-küzdeni-az-életért filozófiájában a le-kell-győzni-a-másikat filozófiája. Így lesz egy alapvetően dicséretes életfilozófiából életrontó magatartás. A dolgokért, az eredményekért való meg küzdés helyett (vagy gyakran közben) a másik legyőzése kerül a középre. Innen nézve, ezzel a felismeréssel a birtokomban megértettem, hogy mit tettek a szüleim: harcoltak. Mindketten azért, hogy igazuk legyen. Egymás ellen harcoltak. Így voltak szövetségesek helyett ellenségek. Így lett a házasság és a család békesziget helyett felvonulási terület és beásott hadállások. Így lettek a gyerekek szerelem-gyümölcsök helyett túszok. Tudom, hogy tabukról írok. Azért kellemetlen ezt leírni, és olvasni, mert mindannyian tudjuk, hogy ez nem csak az én szüleimre és a mi családunkra volt jellemző. Álltam a feleségemmel szemben a nappaliban, és egyszer csak megértettem, hogy a nő, akit a világon legjobban szeretek, aki annyira az életem része, hogy nem tudnék én én lenni, ha nem lenne ő – a feleségem az ellenségem. Nem azért, mert ő annak tartott (ezt csak ő tudja megítélni), hanem mert én őt. Legyőzni a kihívásokat, amelyek a házasságunkat érik, és legyőzni a házastársunkat… enyhén szólva sem ugyanaz.

De ha az élet egy harc, egy küzdelem, akkor az élet egy csatatér is. Egy hadiállapot. Egy állandó szorongás és rettegés közepette élt élet. Ha az élet harc, akkor bizalmatlanság van, mert bárki ellenség lehet. Ha az élet harc, akkor én ezen a hadiállapot-szituáción keresztül értelmezek mindent és mindenkit. Különösen a kiélezett helyzetekben. Egy állandóan veszélyben-vagyok érzés határozza meg a napjaimat. Bármikor beüthet valami. Ez két dologból fakadhat. Az egyik bár kézenfekvő, de nem szívesen foglalkozunk vele: hogy a közeg, amiben felnőttünk, annyira meghatározza az élethez és az emberekhez fűződő viszonyomat felnőtt koromban, hogy annak a következményeit nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Nem lehet elég időt és erőt szentelni a megértésére. Mert ez alapjaiban alakítja az életem. Észre sem veszem, és élek valahogyan, amiről nem én döntöttem. Háborúban született és felnőtt gyerekek állandóan harcolni fognak, ha nem döbbennek rá, hogy béke van, és csak én magam szítom a feszültségeket, én generálom a háborút, a konfliktusokat. A másik részben ebből fakad: van egy ilyen harcos alapbeállásom, egy alapviszonyom az emberekhez és a világhoz, egy veszélyben-vagyok alapbeállás, ezt alkalmazom, és harcosan védekezem, és erre a környezetem kézenfekvő reakciója az, amit látok. Az ő szemükben békeidőben (!) harcosan viselkedni és kommunikálni támadás és nem védekezés. Tehát: én azt hiszem, védekezem, mások meg azt látják, hogy ok nélkül támadom őket. Ők (is) védekeznek, amit én TÁMADÁSNAK tekintek. És így beigazolódik a feltételezésem: veszélyben vagyok, meg kell védenem magam. Ugye, hogy az élet egy harc? (…) Beigazolódik a feltételezésem, de nem veszem észre, hogy ezeket a konfliktusokat nem mások kezdték, hanem én. Én kezdtem, én ütöttem először. Puszta félelemből, hogy meg fognak ütni. Hát ütöttem én először, mert azt feltételeztem, pofont fogok kapni. Félelemre nem lehet boldogságot építeni. Nem véletlenül beszél annyit a Biblia a félelem és a szeretet egymást kizáró voltáról. Aki fél, nem tud szeretni. Mert a szeretet fegyvertelenség. A szeretet intimitás – kiszolgáltatottság. Aki fél, a fegyvereit szorongatja egy lövészárokban, és képtelen az ölelésre.

Az élet egy harc. Hát rendben. De nem emberek elleni harc. Át kellett gondolnom ezt a filozófiámat. Mi ellen harcolhatok? Hát mondjuk a bennem lévő hamis elképzelések ellen. Saját változásomért harcolni mások megváltoztatása helyett. Magamon uralkodni mások helyett. Közben letenni a fegyvereket, abbahagyni a védekezést, előbújni a lövészárkokból és megölelni azt, akiről akaratlanul feltételeztem, hogy az ellenségem. Mondjuk a feleségemet. Ezt is tettem.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!