Nietzsche5

Az ember, akit lóvá tett egy ló

Állítólag (lehet, hogy a fele sem igaz), Nietzsche a halála előtti évben Torinóban szemtanúja volt egy jelenetnek, amit a háza ablakából nézett végig. Egy lovas kegyetlenül verte a lovát, a ló pedig nagyon szenvedett ettől. Hirtelenjében Nietzsche megsajnálta a lovat, állítólag kirohant, leállította a verést és megölelte a lovat. Sírva fakadt, összeroskadt, és attól kezdve élete hátralévő egy évében már többé nem volt tiszta az elméje. Megőrült. Ekkor negyvenöt éves volt. Ahhoz, hogy megértsük ezt a jelenetet és ennek az anekdotaszerű jelenetnek a jelentőségét, némileg nem árt ismerni Nietzsche életművét és gondolkodásmódját. Bizonyára ismerős neked az übermensch kifejezés. Ennek az angol megfelelője a superman (na, nem sok köze van a mellkasán nagy S betűvel harisnyára ráhúzott alsóneműben rohangáló hőshöz! Nem összekeverendő). Az übermensch nehéz szó, nem könnyű magyarra visszaadni. Általában így szokás lefordítani: az emberfeletti ember. Ennek az emberfeletti embernek az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem érez együttérzést vagy sajnálatot. Mert ezek a gyengék, a szolgalelkűek és a csorda érzései. Az emberfeletti ember erős, a szánalom és az együttérzés, a sajnálat pedig a gyengéket jellemzi. Nietzsche – aki egyébként egy zseni volt, ezt minden elfogultság nélkül mondom – az egész életét arra tette fel, hogy bebizonyítsa, hogy van ilyen emberfeletti ember. Létezik übermensch. Több ezer oldalra rúgó filozófiai munkássága ennek a témakörnek a lekerekítésére törekedett. Az új ember, egy emberfeletti ember megalkotása, aki nem érez együttérzést, fájdalmat, szánalmat és sajnálatot, mert ezek alantos dolgok. A gyengék érzései. Hát ezt tudni kell Nietzsche-ről ahhoz, hogy megértsük az esetet a lóval.

Nietzschével lehet vitatkozni, elítélni, őrültnek tartani, de egy nyilvánvaló számomra, hogy ez az ember hitt abban, amiről beszélt. Ez volt a hite. Ez a minden értékkel szembeni állandó és szűnni nem akaró, vagy szűnni nem tudó ellenséges viszony. Ez a zsigeri és mély lázadás a morállal szemben. Ha beleolvasunk a munkáiba – persze, elfogulatlanul! – magunk is rádöbbenhetünk, hogy mennyire élesen látta a keresztények hite és életgyakorlata közötti kontrasztot. Az Imígyen szól Zarathusztra című könyvében a felebaráti szeretetről azt írja, hogy szeresd a legtávolabbit, szeresd azt akit nem ismersz – amivel jól kiábrázolja azt az emberre annyira jellemző álszentséget, hogy miközben a szeretetről papol meg az éhező és üldözött afrikai gyerekekről , képtelen teljesíteni ennek a parancsnak az eredeti tartalmát: a KÖZELIT szeresd. Nietzsche kiváló görögös volt, az Újszövetség által használt szó egyszerűen ennyit jelent: aki közel van. Akivel dolgod lehet. Aki az utadba kerül. De Nietzsche nagyon jól kiábrázolja azt is, hogy az ember éles és pontos kritikai látása ellenére is mennyire képes becsapni magát, mert az alapkoncepciója elhibázott. Ennek az embernek valami elmondhatatlan nagy konfliktusa volt a keresztény hittel. És értelemszerűen a keresztény hit által közvetített erkölcsösséggel is. Ennél még pontosabban kell fogalmaznunk: egy pietista keresztény családban nevelődött fel. Édesapja korán meghalt és nők vették körül. Szigorú (jellemzően ítélkező és önkényes) vallásos közegben szocializálódott. Szerintem (bár erről keveset olvastam másoknál), Nietzschét innen nézve lehet megérteni. És a torinói esetet is a lóval.

Nietzsche élete az önsorsrontó lázadás tankönyvi példája lehetne. Amikor az általam elfogadhatatlan tekintélyszemélyek ellen úgy lázadok, hogy közben lényegében saját boldogságomat áldozom be ennek a harcnak az oltárán. Néha elgondolkodom, hogy bárcsak ismerhettem volta azt az embert, aki ott Torinóban átölelve a lovat negyvenöt évesen megőrült. Bárcsak ismerhettem volna még fiatalon. Vagy bárcsak találkozhatott volna az ember-lét egy másik arcával. Bárcsak találkozhatott volna a kereszténység másik arcával. Ami nem önsajnálat, törvényeskedés, igazságtalan és korrupt moralizálás, manipuláció és unfair hatalomgyakorlás, visszaélés a hatalommal, hanem szeretet, békesség és Szentlélekben való öröm. Ami ugyanolyan hitelesen képviseli ezeket, mint Nietzsche saját elméletét az übermenschről. Ez az ember valami ELLEN élte le az életét.

Torinóban két dolog történhetett. Amikor meglátta a lovat és sírva fakadt, mert megsajnálta, úgy érezte, hogy megbukott az élete, mert ami ellen harcolt, benne is ott van: a szánalom és az együttérzés, a sajnálat. A másik eshetőség (bárcsak!) hogy rádöbbent, hogy az egész életét egy hamis elképzelésre, egy hamis filozófiára építette fel. Hogy ebben a történetben az übermensch a kocsis, aki könyörtelenül veri a lovát. Egy ilyen embert álmodtam volna? Nietzsche megsajnálta a lovat, amivel azt tette a kocsis, amit egy übermenschtől elvárhatunk: nem érzett szánalmat iránta. Vagy így, vagy úgy, de talán elhordozhatatlan is, hogy valaki negyvenöt évesen szembenézzen azzal, hogy egészen idáig mindenben tévedett.

Nietzsche neve helyére bármelyikünk nevét tetszőlegesen be lehetne helyettesíteni. Egy professzorom, akinek a filozófia és etika könyvein cseperedtem valamelyest gondolkodóvá, egyik könyvében azt írja, hogy sem jó teológus, sem jó filozófus nem lehet az, akinek az életében még nem következett be egy igazán nagy törés. Egy (nietzschei módon fogalmazva) minden érték átértékelése. Na, de nem MÁSOK értékeinek átértékelése, vagy a világ, vagy a kereszténység, vagy az egyház értékeinek, hanem SAJÁT értékeim átértékelése. Van, hogy ez soha nem következik be. Vagy ha megsejtjük, hogy becsaptuk magunkat egy életen át, már nem tudunk kárnak és szemétnek ítélni mindent. Szerintem ezért majdhogynem reménytelen eset a felnőttkori megtérés. Mert ez a minden érték átértékelése, ez a kárnak és szemétnek ítélés emberileg elviselhetetlen és kivitelezhetetlen. Csoda, ha megtörténik. Amiről beszélek, az nem egy vallásos fordulat. Nem egy most már imádkozom és járok templomba, meg hiszek Istenben dolog. Az is szép. De ez csak egy vallásossá válás. A megtérés, amiről beszélek az, amikor mindent, amit eddig gondoltam, hittem, tettem, éreztem, kárnak és szemétnek ítélek. Beismerem, hogy hazudtam. Hazugságra épült az életem. És ahogyan az a hazugságokkal van: szörnyű életet éltem. Egy bizonyos, ha az ember eljut erre a felismerésre, hogy már jócskán leélte az élete javát, csak két választása van: vagy megőrül, vagy megtér.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!

  • BagdanViktor

    “A megtérés, amiről beszélek az, amikor mindent, amit eddig gondoltam, hittem, tettem, éreztem, kárnak és szemétnek ítélek.” – ez alapján vagy nem tértem meg, vagy ez nem igaz így kisarkítva. Valóban MINDEN kár és szemét a korábbi életünkből? Persze Pál életében, aki üldözte a keresztényeket, vagy Nietzsche esetében, aki “A vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve” érthető. De egy hozzám hasonló szimpla földi halandó esetében is, aki tett rossz és jó dolgokat is? Persze lennie kell egy fordulópontnak, mert ha nincs, az valóban csak vallásosság, vagy önámítás. És persze egy csomó dolog szemét a korábbi életünkből. Nálam is megvolt ez a pont. A másik dolog, amivel nem értek egyet: miért lenne majdhogynem elképzelhetetlen a felnőttkori megtérés? A gyermekkori megtérés hitelesebb? Ha valaki a vallásosságba nő bele, annak nem kell megtalálnia felnőttként a saját hitét? Akkor nála hol és mikor volt az a fordulópont? De egyébként no offense, ez csak az én véleményem, és lehet hogy a hiba az én készülékemben van, vagy pedig nálam még nem jött el a fordulópont, ki tudja…

    • Szerintem is no offense, mert egyetértünk. 🙂 Már többször írtam erről, pl. itt:

      “Szerintem az a vallásosság, amiből Pál apostol megtért, vagy aminek az összefüggésében Jézus missziója zajlott, az ember-arcú vallásosság volt. Erre klasszikus történetem Nikodémus és Jézus beszélgetése: visszamehet-e anyja méhébe valaki, ha már vén? Jézus a vallásilag magasan képzett vezetőnek az újjászületést ajánlja, és azt mondja: szükség néktek újonnan születnetek. Vallás és vallás között különbség van. Azt gondolom, hogy egy elvallástalanodott világban az ember először szükségszerűen emberarcú vallásossá „tér meg”. Hozza a saját elképzeléseit a világról, ami kap egy vallásos keretet, és kész is van az emberarcú vallásosság. Szerintem alapvetően nem ez a probléma. A probléma ott van, amikor ezzel megelégszünk, és amikor valakinek ebben
      az emberarcú vallásosságban el is telik az élete.”

      Innen: http://www.ujragondolo.hu/akaratos/

      Üdv: Szabi:)

      • BagdanViktor

        Köszi a választ! Igen ezt olvastam anno, ez jobban megvilágítja a vallásból vallásba való megtérést. Nálam ez(?) folyamatosan zajlik, gyakran kérdőjelezek meg dolgokat, amelyeket korábban egyértelműnek gondoltam. És gyakran elbizonytalanodom, összezavarodom. De néha tisztul is a kép, egy-egy rosszabb időszak után. Tehát ez a fáziskapcsolás vagy egy elhúzódó dolog, vagy nálam még nem jött el… Mondjuk én arra tippelek, hogy nem csak két megtérés létezik, hanem nagyon sok, hiszen sosem maradhatunk Jézus követőjeként állandósult, “én már átadtam magamat Jézusnak, leborultam a lábai előtt, és köszi, jól vagyok” állapotban.