medium_2321267560_15621f504a_z

Képesség és látványosság

Aki Istenről úgy beszél, mintha a nagybácsija volna, akiről ő természetesen mindent tud, az egyáltalán semmit sem tud Róla. Emil Brunner, A mi hitünk

Egy csapattal az Istenről alkotott képekről beszélgettem, és az történt, ami már annyiszor. Amikor az istenképekről beszélünk, sokan arra gondolnak, hogy itt valamilyen tényleges képekről van szó. Isten képszerű kiábrázolásáról. Pedig egészen másról van szó. A kettő összekapcsolódik, de a tényleges képi ábrázolás egy bennünk lévő istenképből születik. A bennünk lévő istenképet ábrázoljuk. Ezt tesszük akkor is, amikor nem vagyunk művészek. Ezt tesszük a szavainkkal és a tetteinkkel. Mindenkinek van egy istenképe, egy képe arról, hogy szerinte milyen az Isten. Itt jön a másik élményem, amikor az istenképekről beszélek, hogy itt az embernek át kell lépnie a saját határait. És ennél talán nincsen nehezebb dolog, ugyanis az ember megrögzötten abban a hitben él, hogy neki igaza van. Nekem igazam van. Saját tévedéseimet csak úgy ismerhetem fel, hogy a saját véleményemet egy külső szempontból teszem vizsgálat tárgyává. Ehhez pedig az kell, hogy felismerjem, hogy az, amiről nekem van egy képem (ez a dolog ilyen) és az, amiről van egy képem: nem azonos. Isten nem azonos a bennem róla kialakult képpel.

Ez a különbségtétel az életünk egyéb területein is nagy segítséget jelentene nekünk. Mert nem csak Istenről van egy képünk, hanem magunkról, a másik emberről, általában véve az emberről, a világról, a társadalomról, az egyházról, a házasságról, a szerelemről, hitről, szóval minden fontos dologról. Ez azt jelenti, hogy ezek a dolgok tőlem függetlenül vannak, ha én nem lennék, akkor is lennének. Az, hogy én hogyan érzékelem ezeket a dolgokat, csupán a saját érzékelésem. Ez a saját képem róluk. Az, hogy mindezekről milyen képem van, jórészt annak a függvénye, hogy milyen élettörténeti szempontból nézem őket. Kicsit több, mint egy éve olvastam Miroslav Volf Ölelés és kirekesztés című könyvét, ami számomra nagyon meghatározó volt abban a tekintetben, hogy felismerjem a saját “képeimet”, a különbséget a valóság és az általam értelmezett valóság között. Ez a különbségtétel azt jelenti, hogy megengedem (lehet!), hogy az, amiről nekem van egy kialakult képem, sokkal több, vagy egészen más. De mondhatnánk azt is, hogy szinte biztos.

Az igazán aggályos az, amikor valakinek az önértelmezésében, a világértelmezésében, az egyház és az istenképében nem történet egy nagy önmagára ráeszmélés, mert ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, hogy hány éves vagyok, én nem vagyok képes különbséget tenni a valóság és a valóságról alkotott saját képem között. Ez egy nagyon nehéz dió, én belátom. Túl filozofikusnak hat. Bonyolultnak, pedig a világon ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb dolog. Saját véleményem, képem, olvasatom nem maga a dolog.

Isten sem az, akinek gondolom. Isten több és egészen más, mint amilyen kép kialakult róla bennem. Sok olyan ember van az egyházban, akinek az istenképe torz, és ebből kifolyólag torz a saját magáról és az egyházról alkotott képe is. Mert ezek szorosan összekapcsolódnak. Hatnak egymásra és bizonyítékként szolgálnak egymásnak.

Sokszor mondtam már, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az Igazság, akkor egy olyan szót használ a Biblia, ami inkább valóságot jelent. A valótlansággal szembeni igazság. Amikor fény gyúl a sötétségben. Érdekes, hogy a megvilágosodás szót kisajátították a keleti és ezoterikus vallásos irányzatok, pedig már Szent Ágoston is beszél róla. Mert az, amikor az emberben feltárul Isten igazságának a világa, az megvilágosodás (illuminatio), de ez a megvilágosodás nem kiemel a világból, és nem egy „magasabb szintre” visz, hanem arra ébreszt rá, hogy kicsoda Isten, ki vagyok én, milyen a világ valójában, amiben vagyok. Ez a a megvilágosodás (illuminatio) saját valóság-képem felismerése és az arra történő rádöbbenés, hogy Isten valósága (a valóság!) összetettebb és egészen más, mint amit eddig gondoltam.

Jézusnak több olyan gyógyítás-története is van, ahol vakokat gyógyít meg. Egy helyen – amikor egy vakon született embert gyógyít meg – ezt mondja tanítványainak: ez az ember azért született vakon, hogy benne nyilvánvalóvá legyenek Isten dolgai. És ennek a történetnek a része az is, hogy Jézus meggyógyítja: ez az ember elkezd látni. Az üzenet: az ember vakon-született. Amikor Jézus a hegyi beszédben az ítélkezésről beszél (konkrétan: jogi értelemben igazságot szolgáltatni, bíráskodni), akkor van ott egy emlékezetes hasonlat a szálkával meg a gerendával. Az érdekes az, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy ha majd kiveszed a gerendát a saját szemedből, “jól fogsz látni”, ahhoz, hogy kivedd atyádfia szeméből a szálkát. A szó, ami itt van, ugyanaz, mint amikor a vakon-született látni kezd. Jól fogsz látni? Ez ezt jelenti: akkor majd látni fogsz! És talán arra is rádöbbensz, hogy a „szálka” a másik szemében csak a saját elképzelésed volt a másik szeméről.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!