wwid

Spurgeon és a tökéletes gyülekezet esete

Az írás nehéz műfaj. Kedvenc szerzőim könyveit olvasva gyakran gondolkodom azon, vajon hány dühös levelet kaptak, mennyi támadást kellett elviselniük, sértődéseket. Mondjuk, egy lelkész nem térhet ki ez elől a szerep elől. Egyszer egy ember azért sértődött meg, mert szerinte róla és a testvéréről beszéltem. Pedig csak a tékozló fiú története volt az alapige. Fogalmam sem volt korábban, hogy létezik az emberünk, és a családi hátterével meg főleg nem voltam tisztában. De ő magára ismert. Semmi baj, a Biblia kétezer éve íródott, no offense, de biztosan nem kifejezetten rólam szól. Magamra ismertem? Érdekes, hogy nem az jutott az eszébe, hogy amindenít, ez rólam szól, hazamegyek és kibékülök a testvéremmel. Nem, erre van egy sokkal jobb stratégia: megsértődni. És ez végtelenül tragikus: megértette, hogy miről szól a történet, de nem arra gondolt, hogy akkor ennek megfelelően megváltoztatom az eddigi életem. Dehogy is. Arra gondolt, hogy most őt megsértették, mert magára ismert. És ezért nehéz annak, aki beszél, vagy annak, aki ír. Mert vagy nem mondasz semmit, vagy biztosan lesznek, akik megsértődnek. Felháborodnak, kinyílik a bicska a zsebükben. Mert mindenkinek van egy saját igazsága. És ez az igazság mindenek fölött való. Ami nem illik a képbe, az nem helyes!

Szóval ez a csak senkit ne bántsunk meg dolog. Az emberek eszeveszett módon sértődékenyek. És ezzel párhuzamosan panaszkodnak is. Ma bevásároltam, és míg jöttem, mentem, kerestem, hogy ami a listámon van, a boltban hol találom meg, egy nő végig egy másiknak eszeveszett módon panaszkodott, dühösen sorolta, hogy milyen szörnyű, hogy neki mit kell kiállnia. Hogy a medencébe egyesek úgy lépnek be, hogy nem mossák meg előtte a lábukat. Ez tényleg szörnyű. Majdnem sírtam. Ha az a nő olyan eszeveszett elszánással dolgozott volna eddigi életében önmagán, sokkal boldogabb lenne. De ő a világra panaszkodik. Fiatalokkal dolgozom. Szeretem őket, mert bennük még látom az értelmes felnőtt ember lehetőségét. Arról már nem is beszélve, hogy gyakran értelmesebbek, mint a felnőttek. Magamon és a környezetemen, a korosztályomon, régi ismerőseimen érzem, hogy mindent beborít a „felnőttség”, ami ellen lázadtunk, amit elutasítottunk, ezt hívják úgy, hogy belesimulás. Feladod, beleállsz a szerepbe. És bár neked volt a legnagyobb a szád, te lettél a leginkább az, amit kritizáltál. Ez az ember sorsa? Magamtól kérdezem, ezt el kell mondanom, mielőtt valaki azt hinné, hogy róla beszélek. Mert persze, minden ember, aki magával szemben őszinte kritikát fogalmaz meg, aki őszintén és egyenesen kritikus magával, aki a maga valójában gondolja végig önmagát, mindig mindenki mást is kritizál. Bűnösök közt cinkos, aki néma. Aki beszél, az is, csak ő beszél róla.

Lassan rájövök, hogy az egész világ olyan, mint a Susan Forward által szemléltetett diszfunkcionális család. A társadalom diszfunkcionális. Az alkoholfüggő vagy simán függő szülő és a környezete olyan, mintha a nappali közepén lenne egy dinoszaurusz (egy Tyrannosaurus rex) és mindenki úgy tesz, mintha nem lenne ott. Na, de nem szeretem azt a társadalomképet, ami megbélyegző, és az egész társadalmat kodependensnek titulálja vagy függőnek. Csak az a chestertoni értelemben vett világértelmezés is elég lenne. A kérdésre, hogy mi a baj a világgal, ezt a választ adta: én vagyok a baj. Hát én, ki más? Állítólag (de valószínűleg ez is csak egy urbánlegenda), Spurgeont, aki egy világhírű baptista prédikátor volt Londonban, egyszer megkereste egy társaság, hogy ők szeretnék megalapítani a tökéletes hívőkből álló gyülekezetet. Ha minden igaz, Spurgeon azt felelte, hogy nem léphet be, mert akkor már nem lenne tökéletes hívőkből álló a gyülekezet. Hát mindenki tökéletesnek gondolja magát? Nem hiszem. Egymást kergetjük ebbe az állandóan panaszkodó, egyenességet kerülő, úgy-teszünk-mintha magatartásba. Mert mi akarunk tökéletesek lenni. A szabadságról beszélgettünk a múltkor több csoportban. És egyik alkalommal előjött az, hogy lehetek-e saját magam foglya. Naná, az lehetek csak igazán. Erre épül az egész szolgaság, az ember meghunyászkodására, a belesimulásba, az inkább ne szólj szám, nem fáj fejembe. A dinoszaurusz-kerülgetés. És miközben nem veszünk tudomást róla, mindannyian a foglyai vagyunk. És nem azért, mert ő foglyul ejtett, hanem azért, mert félünk tőle. A rabság a saját félelmünkből él. Mondhatnám, a gyávaságunkból.

De nem lehet, hogy aki őszinte, csak szabadúszó lehet? Egyszer a fejemhez vágták, hogy olyan vagyok, mint Csernus. Hát, nem esett jól. És nem azért, mert Csernus nem őszinte, hanem azért, mert a verbálisan bántalmazottak jól értenek a verbális bántalmazásból, és amit Csernus csinál, az épp ez. Ezzel együtt olvastam a könyveit, és öt-hat éve engem nagyon eltaláltak. Valószínűleg csak abból a szóból értettem. Kár, hogy az az ember beleragadt ebbe a szerepbe. Bár az újabb könyveit nem olvastam. Őszinte akarok lenni, mert most úgy érzem, csak a szám jár, de nem mondok semmit. Csak békesség legyen, csak nyugi legyen, csak senki ne sértődjön meg, csak tapintatosan, csak visszafogottan… és úgy érzem, ez az egész hazug, amit csinálok. De én csinálom. És ha ezt nem így látnám, olyan lennék, mint az a nő, aki azért panaszkodott, hogy neki azért szörnyű az élete, mert manapság az emberek úgy mennek be a medencébe, hogy nem mosnak lábat. Értem én, ez bunkóság, de ez a boldogtalanságom oka? Csak a saját félelmem foglya vagyok.

Elgondolkodtató az, amit Pál apostol a szabadságról mond. Hogy ő minden helyzetben elégedett tud lenni. Ha dicsérik, ha szidják, ha megbecsülik, vagy leköpdösik, gazdagon, szegényen, éhezve, jómódban, kint, bent, fent, lent, zsidóként, görögként, szolgaként, szabadként, mindenhogyan, mindenhol. Ha valaki fél, nem mondhat semmit. A valamilyen helyzettől való félelem, és a jelenlegi, kényelmesnek gondolt helyzet elvesztésétől való félelem: megbénít. Ez bennem van, a fejemben. A félelem, hogy amit mondok, véletlenül igaz lesz. És valakit ki fog akasztani, mert igaz.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!

  • BagdanViktor

    Na, épp ezeken gondolkodtam sokat, de jó hogy leírtad, nagyszerű! Ez kellett! Köszi!

    • http://www.ujragondolo.hu/ Szikszai Szabolcs

      Jó, hogy visszatértél! Isten hozott:)