sel

Szolgálunk és élünk

Egy barátom tizenegynéhány évvel ezelőtt azt mondta nekem (akkor még kamasz voltam), hogy megértette, hogy rossz a sorrend sok fő állásban dolgozó, vagy sok szolgálatot vállaló keresztény életében. Hogy a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy első a szolgálat, második Isten és utána következik a család és minden egyéb. Ha valaki ezt az első kettőt két részre tudja választani magában, az már egy komoly előrelépés, vagy egy más típusú szemléletmódot jelent. A legtöbben a szolgálatot és „istent” szinonimakét használjuk. Azt mondjuk: első Isten – és ez alatt azt értük, hogy első a szolgálat. Ennek súlyos következményei vannak az ember életére. Miután túl volt a barátom egy a szolgálatában bekövetkezett nagy válságon, amelyben a házassága, a családi élete is majd beleroppant – a barátom azt értette meg, hogy Isten nem egyenlő a szolgálattal. Ez volt az egyik nagy felismerése. A másik pedig az, hogy miután az Istenhez fűződő viszonyom a helyére kerül, megértem azt is, hogy a családom is fontosabb a szolgálatnál. Sőt, talán így pontosabb: a családom a legelső és legfontosabb szolgálat, amit Isten rám bízott. Minden más szolgálattal szemben prioritást kell élveznie az Isten által a családomban rám bízott szolgálatomnak. Annak a fogadalomnak eleget tenni, amit házasságkötésünkkor magamra vállaltam Isten színe előtt, és gyermekeim életében betölteni azt a küldetést, ami nem más, mint Isten képviselete számukra. Semmilyen más szolgálatom nem lehet hiteles és eredményes sem az örök élet viszonylatában, ha ez az első szolgálatom nem fontos és ezért kudarcot vallok benne.

Amikor a szolgálatot „isten” szinonimájaként értelmezem, akkor egyszerűen az történik, hogy számomra „isten” a szolgálatom. És így lesz az Isten egy időző jeles, kisbetűs „istenné”. Egy bálvánnyá. A szolgálatom csak akkor nem válik bálvánnyá, ha nem az határozza meg számomra, hogy kicsoda Isten, hogy mit csinálok, hanem ha Isten határozza meg, hogy mi a feladatom. Ehhez csendesség kell. Elcsendesedés, Isten előtti alázat. És ha valamit megértettem, annak a képviselete, mert onnantól ez a képviselet Isten által rám bízott szolgálatának a képviselete lesz.

A szakemberek ismernek egy olyan kifejezést hogy workahiloc, amit magyarra munka-függőségnek szoktunk lefordítani, de ez egy kreált szó, és azt próbálja leírni, hogy vannak emberek, akiknek a munka olyan, mint az alkoholistának az alkohol. A szer, amitől függ. Érdemes lenne akár tudományosan is foglalkozni azzal, hogy van-e olyan, hogy szolgálat-függőség, és ha igen, miért és hogyan jut el ide egy hívő, és milyen következményei vannak ennek a családi és magánéletre és az ellátott szolgálatra nézve? Az alkohol-függőségről tudjuk, hogy milyen hatásai vannak a családra (diszfunkcionális család), tudjuk, hogy az alkoholfüggő valami elől menekül az alkoholizmusba, és azt is, hogy ha ellátja látszólag maradéktalanul a rábízott feladatokat, a látszat mögött nincsenek rendben a dolgok, és ezt a látszatot sem lehet hosszú távon fenntartani. Ha van olyan, hogy szolgálat-függőség, akkor észre lehet venni ezt időben, és lehet irányt változtatni?

Különösen teljes munkaidős szolgálók között okoz nehézséget, hogy meghúzza a határokat szolgálat és magánélet között, mert makacson él az a meggyőződés, hogy a szolgálat nem munka. Ez szerintem a protestáns (legalábbis a református) teológiával, hitvallásokkal egyáltalán nincsen összhangban. Ugyanis mi abban hiszünk, hogy az ember a munkájával dicsőíti Istent. A főállású keresztény szolgálat is egy sajátos munka, de ebben a körben etikailag a nem keresztény munka semmivel sem kevesebb és a keresztény munka semmivel sem több. Mindkettő Isten szolgálata és dicsőítése. A munkában azonban vannak határok, és fel kell állítanunk egy prioritást. Ez az egész egy dualista szemléletmódot feltételez, amit a Biblia nem támogat.

A dualizmus azt jelenti, hogy van a mindennapi élet, és van egy attól elkülönülő „keresztyén” élet: pl. a szolgálat. De ezt még tovább is lehet bontani, és a felszín mögött ott találjuk azt a meghasadt önértelmezést, amiben van a mindennapi élet és van egy elkülönített rész benne a keresztyénségnek. Így történik meg, hogy: 1. a hitemnek semmilyen etikai következménye nem lesz az életemre nézve. Belefér minden, ami másnak is belefér, mert az életem nem a hitemből fakad, annak csupán egy szegmense, egyfajta hobbi az életemben a keresztyénség. Egy foglalatosság. 2. Ebből fakad a vallásos képmutatás. A képmutatás alapvetően nem egy vallásos jelenség, de amikor valakinek az életében a keresztyénség alkotja az egyik részét az életének, szükségszerűen képmutató kereszténnyé válik. Mert nincsen kapcsolat a hívő élete és az élete között. Pedig a hívő élete: maga az élet. Minden ebből fakad és minden innen érthető meg. Ez azt is jelenti, hogy könnyen megeshet, hogy az egész keresztyénségem nem más, mint egy kép, amit azoknak mutatok, akiknek ez tetszik. Egy másik képet meg azoknak, akik előtt nem vállalom, hogy keresztyén vagyok. Ebből a dualista szemléletmódból következik szerintem a szolgálat és a munka között kialakuló dualizmus.

Ha teológiailag korrektek akarunk lenni, akkor helyesebb azt mondanunk, hogy a keresztény ember egész élete szolgálat. Ez egy holisztikus szemléletmód. Ez a szolgálat sokrétű. Ebben az egész-élet-szolgálat látásmódban a munkám is szolgálat, és teljesen mindegy, hogy pedagógus, autószerelő, építőipari segédmunkás, anyagmozgató, vagy lelkész vagyok-e. Minden szolgálat, és mindennel Istent szolgálom. Mert Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak egészen a kereszthalálig és a feltámadásig. Az életünkkel szolgálunk, és az életünknek csupán egy része a munka.

Klaus Douglas Új reformáció című könyve egy tanáccsal kezdődik, amit ez a lelkész szolgálata legelején kapott egy idősebb lelkésztől: „Szolgáld az egyházat, de ne engedelmeskedj neki.” Ez szerintem egy zseniális tanács. Az utóbbi években, amit aktív lelkészi szolgálatban töltöttem el, valami pluszt is megértettem. A pszichológusok azt mondják, hogy a gyerekek úgy sajátítják el a társadalom normáit, hogy azok a normák, amelyeket a szülők közvetítenek feléjük, belsővé válnak, beépülnek a gyerekek saját normarendszerébe. Szerintem ez ugyanígy van az egyházzal is. Ezért nem olyan könnyű felfedezni, hogy hogyan ne engedelmeskedjem az egyházamnak. Mert a normarendszere bennem van, beépült az önmagamról alkotott képembe. Hogy megtaláljam a szolgálatban önmagam, bármilyen furcsa: önmagamban kell helyre tettem a dolgokat.

Hogyan kerül helyre bennem, hogy mi a küldetésem a világban, Isten szolgálatában, ami az életem? Kálvin erre ad egy nagyon jó receptet. Minden bölcsesség – mondja – ami igazi bölcsességnek nevezhető, két forrásból fakad, ezek pedig Isten és önmagam helyes megismerése. Kálvin azt állítja, hogy a helyes istenismeret vezet helyes önismerethez.

Akkor hogy van ez a sorrend dolog? Egy másik lelkész mondta nekem, amit nagyon szívembe véstem, hogy Isten sehányadik helyen nincsen. Istenben vagyunk, miatta létezünk, Isten nem tudjuk helyezni semmilyen helyre. Isten nem lehet az első az életünkben, mert az az Isten, akit így pakolgatni lehet, egy zárójelbe tett idézőjeles isten. Egy saját-isten. A Biblia ezt így mondja: Krisztusban lenni. Ez pedig azt jelenti, hogy azt kutatom, hogy Krisztus ki volt, mit tett, hogyan élt, hogyan szolgált Isten szolgájaként és mit tett az emberekért.

Talán így lehetne összerakni:

…ha Krisztusban vagyok, akkor első helyen vannak azok az emberek, akiket Isten rám bízott, akikre Isten engem rájuk bízott: a család és a családban betöltött szolgálat. Ezt követi minden más szolgálatom, függetlenül attól, hogy milyen jellegű szolgálat az.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!

  • Noémi Baranyi

    Kedves Szabolcs! Én olyan családban nőttem fel, ahol a szolgálat az isten. Most is. Szerencsére én segítséget kaptam Istentől, így nem élek ebben. De megértettem és látom, mi történik a szüleimmel. Azt mondtad, workaholic, de én inkább úgy nevezném: likeaholic. Mert otthon a “szolgáló” személy csak “anyaaaaaaJulcsinemhagybékén” vagy a “Drágámagyerekmegfogbukni, többetkénefoglalkozni(neked)vele”. Nincs like, nincs olyan elismerés, nincs akkora vállveregetés, ahogy Jézusról is azt mondták, ugyan, ez csak az ács fia…De a SZOLGÁLAT! Óóóóó, ott megbecsülnek, el vannak hűlve, hogy milyen kedvesbájosaranyos vagyok, egy igazi angyal, aki mennyi mindent feláldoz, hogy szolgálja Istent és az embereken segítsen…Pedig csupán a játszmákban szokásos pszichológiai előnyért teszi – bedobom a kis befektetett időmet, kijön a nagy LIKE! És mindezt csupán azért, mert nem is hisznek igazán abban, hogy Isten gyermekeként végtelenül értékesek Isten előtt. (Én katolikus vagyok…:) ) És erre nagyon rá lehet szokni, komoly elvonási tünetek jelentkeznek annál, aki csinálta, aztán abbamaradt valamiért. Magam láttam közvetlen közelről. Szerencsére jó vége lett. Örülök, hogy írod mégis a blogodat, kedvelem az írásaidat, még ha nem is mindig azonos a nézetünk. 🙂

    • Kedves Noémi! Nagyon köszönöm ezt az őszinte hozzászólást! Amikor egy ilyen témát írok, bár tudom, hogy igazat beszélek, mindig ott van bennem a félsz, hogy valaki úgy reagál rá, hogy felháborodik. Mert az igazsággal két dolgot tehetünk: meghallgatjuk, vagy hevesen elutasítjuk.

      Lájk-vadászat… ez a megközelítés is megérne egy misét. És hogy ez hogyan kapcsolódik össze azzal, hogy közben ugyanaz az ember, aki folyamatosan az emberek tetszését keresi, hogyan mondja folyamatosan, hogy Istennek értékes vagy… és közben ő maga nem hiszi el.

      Örülök, ha jól végződött. Kíváncsi volnék rá, hogyan! 🙂

      Üdv: Szabolcs

  • Bagdán Viktor

    Már másodjára olvasom, és inkább nem is tennék hozzá semmit, csak annyit, hogy köszönöm, ez véletlenül(?) épp a legjobbkor jött!

  • Csupor-Löffler Boglárka

    A Presbiterek Lapja egyik számában olvastam nemrég egy riportot a szolgálat – család témában egy presbiter férfi feleségével. A szolgálat kezdetén a férje számára kérdéses volt, hogy el szabad-e vállalni a feladatot, nem sérül-e majd a család benne. A legkisebb gyerekük is gimnazista volt már… Néhány éve az én férjem is presbiter. Részben azért kérték fel őt a szolgálatra, hogy a presbitériumban a családosokat a mi generációnkból is képviselje valaki. Nekünk akkor egy 5 éves és egy pár hónapos gyerekünk volt. Elég hamar megértettem, hogy miért hiányzik a mi generációnk a presbitériumból… Az első évben nem kevés feszültség forrása volt ez a szolgálat. Szép lassan (de egyáltalán nem könnyen) megtanultuk, hogyan lehet odafigyelni a határainkra (meg a másik határaira 🙂 ). Köszönöm a cikket, nagyon jó, hogy írtál erről. Nagyon kényes téma. Elküldöm pár helyre. 🙂

    • Köszi! Gyanítom, hogy a probléma mögött az a motiváció is meghúzódik, hogy sok lelkész (aki a legtöbb helyen a gyülekezet egyetlen fizetett alkalmazottja) magára van hagyva a szolgálatban, és a “sikeres” gyülekezetépítő az, aki képe bevonni a gyülekezet tagjait a szolgálatba. Ennek érdekében egyfajta lelkiismeretfurdalásos szolgálatértelmezés alakul ki, mintha a a gyülekezetben végzett szolgálat lenne csupán az, amivel Istennek szolgálunk.

      Igazság szerint a fenti recept sok helyen működik… de szerintem egészségtelen viszonyt alakít ki a gyülekezettel. Abban hiszek, hogy annak kell a gyülekezetben szolgálatot vállalnia, akinek erre ajándéka van Istentől, és ebben az ajándékában kell megerősíteni a gyülekezeti szolgáltra. És persze, nem csak az “szolgál”, aki a gyülekezetben valamilyen speciálisan gyülekezeti szolgálatot vállal.

      Szerintem ez egy olyan téma, amiről érdemes lenne beszélgetni minél több gyülekezetben. Az egyházunk háta mögött egy nagyon terhelt múlt van, aminek ráadásul az ideológiáját (teológiáját?) szolgált-teológiának nevezték… ami lényegében arról szólt, hogy az egyháznak egyetlen legitimációja van: szolgálni. (Főként KIszolgálni). Érdemes lenne újraértelmezni a szolgálatról alkotott fogalmainkat, mert pusztán a “szolgálat” nem egyenlő a kereszténységgel, legyen az “társadalmi szolgálat” vagy gyülekezeti szolgált. Kit szolgálunk? És akit szolgálunk, mit vár tőlünk?

      Köszi a hozzászólást!

      Üdv: Szabi

      • Csupor-Löffler Boglárka

        Fontos kérdések. Szerintem az a tevékenység nevezhető szolgálatnak, ami önként vállalt, és amit – ha lemondással is jár – örömmel, és Isten dicsőségére teszünk. Mondják, a gyülekezetben szolgáló presbiter (vagy bárki) felesége is szolgál azzal, hogy a férje távollétében otthon tartja a frontot. Ez szépen hangzik, és egyébként még igaz is, egészen addig, amíg annyit szolgálunk, amennyit önként vállalunk, és annyit vállalunk, amennyit elbírunk. De ha sorra megoldhatatlan helyzetbe kerül az ember a szolgálat révén, aminek harag és veszekedés a gyümölcse… az Istent dicsőíti…? Én is azt kérdezem: akkor kit szolgálunk? De nem kell feltétlenül gyülekezeti szolgálatra gondolni, itt van pl. a munkahelyi túlórák kérdése is. Szintén nagyon kényes téma, és őszinteség nélkül nem is érdemes beszélni róla. Hajt a családfő, mert a családért a dolgozik, a gyereknek miből fizetjük a nyári tábort, ha nincs pénz. És ez teljesen reális, de az érem másik oldala az, hogy a munka az ember (nemcsak a férfi!) számára nem pusztán pénzkereseti lehetőség, hanem önmegvalósítás, ambíció is, a túlóráról való lemondás az utóbbi szempontból önmegtartóztatás. Amíg ezt őszintén nem mondja ki az ember, nem lehet értelmesen vitatkozni a munka (szolgálat) és család közti egyensúly fenntartásáról. De sok mindenről lehetne még beszélni… üdv, B.

        • Lehet, hogy csak félreértelek, de az érvelésem épp arról szól, hogy ne válasszuk el a munkát és a szolgálatot. Azt mondom, hogy a keresztény ember minden tette szolgált (kellene legyen). Ebben egy speciális terület a gyülekezeti szolgálat (pl. presbiterség, vagy bármilyen más gyülekezeti munka). Az ember a munkáját (amiért pénzt kap), talán nem önként vállalja, mert azért dolgozik, hogy fenntartsa magát, de ez nem jelenti, hogy azt a munkát ne lehetne szolgálatként végezni. Aztán sok önként vállalt munka (szolgálat) is válhat rettentő nagy teherré. Mint ahogyan gyakran a családi élet is terhes.

          Amellett érvelek, hogy a szolgálat nem csupán valami, amit a gyülekezetben végzek, hanem minden, amit teszek, az egész életem szolgált. Legalábbis teológiailag ez a cél. Mert Isten fia is azért jött, hogy másoknak szolgáljon.

          És így lehet határokat húzni, és csak abban az esetben egyéb (akár önkéntes, akár fizetett) szolgálatot vállalni, ha arra van időm. Pl. jó példa erre az álláshalmozás szolgálat-címszó alatt. Szerintem hatalmas kísértést hordoz magában ez a terület. A szolgálat egy olyan tabuvá lett, amit nem szabad firtatni. Pedig ennek a leple alatt valóban sok olyan motiváció meghúzódhat, miben semmi nemesség vagy áldozat nincsen, csupán személyes ambíció, amivel nincs baj, csak akkor legalább magunk számára nevezzük nevén.

          Egy keresztyén orvos akkor is szolgál, amikor épp nem presbiter. Ha ideje engedi, és ebben nem csorbul a családban végzett szolgálat, vállalhat más-jellegű szolgálatot is, de a a szolgált nem a presbiterségnél veszi kezdetét, csupán egy jellegében más szolgáltról lehet szó.

          Ez a határhúzás a lelkészeknél még nehezebb. Egy jó darabig gondoltam azt, hogy a “szolgálat” az, amit az ember önként vállal, úgy, hogy arra nem kötelezték, nincsen benne a munkaköri leírásában, senki nem várja el tőle… és rájöttem, hogy ebből lesz az a lelkész, aki éjjel-nappal dolgozik, és soha nincsen otthon, nincsen sem éjjele, sem nappala, mert folyamatosan “szolgál”. Mert amikor nem főállású szolgáló akkor másodállásban csinálja ugyanezt, csak már nem pénzért…

          De valóban, sok mindenről lehetne még beszélni, és érdemes is.

          Üdv: Sz.

          • Csupor-Löffler Boglárka

            Ha félreértettél, az épp a “szolgálat” szerencsétlen értelmezése miatt van. Megszoktuk, így mondjuk… Az első mondatomban konkrétan a gyülekezetben vállalt plusz feladatokra gondoltam – ami nekünk, “civileknek” a munkahelyi szolgálatunktól térben és időben is elkülönül. Ha ezeket a feladatokat valódi szolgálatként végezzük (másként: a Szolgálat részeként tesszük), akkor szembesülünk azzal, hogy nem tudunk bármit elvállalni. Mert akkor nem a megfelelési kényszer motivál, tudunk/merünk határokat húzni, esetenként nemet mondani.
            Ezt írod: “A szolgálat egy olyan tabuvá lett, amit nem szabad firtatni. Pedig ennek a leple alatt valóban sok olyan motiváció meghúzódhat, miben semmi nemesség vagy áldozat nincsen, csupán személyes ambíció, amivel nincs baj, csak akkor legalább magunk számára nevezzük nevén.” Pont erre gondoltam, amikor a munkahelyi túlórákat említettem! Mert az is szólhat erről. [De jó, hogy kettőnk közül valaki írni is tud 🙂 ]
            üdv: B

          • [De jó, hogy kettőnk közül valaki írni is tud 🙂 ] Ezt nem mindig érzem így :))

  • Peter Farkas

    Udvozlet Szabolcs, Lehet hogy ugy kellene szolgalatot vallalni hogy belso kesztetes vezerel, mikor inspiralva vagyunk ahogy munkat is csak akkor es azt kellene vallalnunk ha ez megegyezik e belso hanggal. Az pedig egy hullamhosszon van mindig avval amiben nem kell aldozatot hozni se felmutatni mert Isten nem kivan meg semmilyen emberaldozatot, egyszeruen csak azert teszunk dolgokat mert ez feldob minket vagy masokat a tettunk, ha meg nem akkor meg minek csinalod? Attol ha olyat teszunk ami arra inspiralja embertarsunkat hogy forditsa tekintetet Isten fele mert miert ne de jo ha tudnank sem a Szent Lelek sem Jezus sem Isten nem tartja fontosnak mi az amit csinalsz inkabb az hogy a munkadba is beilleszted a hozzajuk valo viszateres gondolatat. Minden dolog amit vegzunk latjuk jonak vagy rossznak belso itelkezesre vall es minden munka amit masok vegeznek is ugyanarra mutat. Lehetsz te a vezerigazgato vagy kulonleges ugynok, ugy ahogy onkentes szolgalatot vallalo nem szamit, nem fontos, az a fontos hogy elj ugy amiben van idod a [lelki]gyogyulasra, es amiben megtalalod vegul a belso bekedet mikozben megbocsajtast gyakorolsz mindennap marpedig azt ugy a vezerigazgato ahogy az onkentes szolgalatot vallalo is alkalmat fog/tud ra talalni.

    • Gondolkodtam, mit írjak válaszként a hozzászólásra. Azt hiszem, annyit, hogy örülök, hogy elmondtad a véleményed. Üdv: Szabolcs