rival

Kommunikáció és tisztelet

Kommunikáció. Tegezünk és magázunk. Kikerüljük, hogy magázzunk, de nem tegezünk. Kölcsönösen tegezünk és kölcsönösen magázunk. Kölcsönösen kikerüljük, hogy magázzunk, de nem tegezünk. Egyetemen általában azok a tanárok, akik nem tegeztek minket (mert volt olyan is, hogy tegezett, mi magáztuk, vagyis bácsiztuk/néniztük. Ma így visszagondolva ez furcsa.), szóval, akik nem tegeztek minket, általában úgy kerülték ki a „magázást”, hogy egyes szám harmadik személyben szólítottak meg és mi is ezt tettük. Nem azt mondtuk, hogy „magának” vagy a nagyon hivatalos „önnek”, helyette ezt mondtuk: „professzor úrnak”, vagy „tanár úrnak”. Valahogy így: „A professzor úrnak mi a véleménye a predestináció-tanról?”. Nem mondom, hogy nem volt nehézkes így a kommunikáció, de nagyon hamar rá lehet érezni, és hamarosan ugyanolyan könnyedén megy, mint a tegezés. Volt egy középiskolai vallástanár, aki következetesen ugyanezt tette a saját középiskolás diákjaival. Nem tegezte őket, persze, nem is magázta. Ugyanezt tette, mint az egyetemi tanáraim. Ez a kommunikáció szerintem egy megelőlegezett tisztelet a későbbi felnőtt szakembernek, munkatársnak, kollégának. Arról nem is beszélve, hogy a kölcsönös nem-tegeződésből könnyedén lehet átlépni a kölcsönös tegeződésbe, ha a körülmények adottakká válnak ehhez. Például munkatársakká válunk.

Alapvetően problematikus az, amikor az egyik fél (általában az idősebb) „letegezi” vagy egy én-vagyok-az-idősebb mondattal egyoldalúan tegezni kezd valaki. A kommunikáció viszonyrendszer. És amikor a diákomat vagy a hallgatómat nem tegezem (nem is magázom), akkor egy előrevetített megbecsülést tanúsítok iránta, és nyitva hagyom annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben kölcsönösen tegező viszonyba kerüljünk. Két különböző jellegű egyenlőségi viszonyról beszélünk. Egyenlők vagyunk emberként, bár a helyzetünk ezt (még) nem teszi lehetővé. A kölcsönös nem-tegeződés (tegeződés és magázódás kerülése) a tisztelet kifejeződése, és megóvja a beszélgetésben résztvevőket attól a fölé-alárendelő viszonytól, ami hosszú távon nem kívánatos. Amikor valaki egyoldalúan tegez abból az okból, mert ő az idősebb, ez egy előjogokra épülő hatalmi kommunikáció. Mint amikor a régi szocializmusban játszódó filmekben látjuk azokat a groteszk jeleneteket, ahol a hatalom reprezentánsaként egy huszonéves tegezi a neki kiszolgáltatott kisembert (aki nem mellesleg, nála jóval idősebb). Igazán akkor érezhetjük az egyoldalú „mertidősebbvagyok” alapon történő tegeződés groteszkségét, amikor ugyanez történik, csak a „mertgamasabbbeosztásbanvagyok” esetében egy a másiknál jóval fiatalabb ember teszi ugyanezt. Az ötödik pecsétben van egy ilyen jelenet. Ez mindig a modernség álcájába bújik, és mindig hatalmi pozíció: alárendelő.

A tegeződjünk-mert-a-fiam-lehetnél szintén problémás. Problémás, mert nem vagyunk családtagok. Bár koromnál fogva a fiad lehetnék, és te az anyám vagy az apám, mégsem vagyok a fiad és te nem vagy se az anyám, sem az apám. A fiam-lehetnél-érv azért is problémás, mert nincsen két egyforma család és családstruktúra. Ennél fogva nem tudhatom, hogy milyen a fiadnak lenni és te nem tudhatod, hogy milyen az anyámnak vagy az apámnak lenni. Lehetséges, hogy a mi családunkban egy egyenlőségre és kölcsönös tiszteletre épülő belső struktúra a jellemző, miközben a tiétekre egy kioktató, magas lóról beszélő, a fiatalabbat másodrendű emberként kezelő mentalitás. Az ember a saját családjában úgy, ahogyan képes kialakítani egy működőképes felnőtt-felnőtt viszonyt, míg a családi struktúra analógiájára kialakuló nem-családi kapcsolatban szinte esélytelen, hogy ez lehetséges. Ez azt jelenti, hogy teljesen lényegtelen a kommunikáció szempontjából, hogy én a fiad lehetnék-e vagy te az apám vagy az anyám lehetnél-e. Ebből nem következik, hogy te letegezhetsz és az sem, hogy nekem mindenképpen tegeznem kell téged.

Van még egy variáns. Az én-tegezlek-te-magázol alapbeállásból, ha úgy ítélem meg, hogy most már elég méltó vagy rá, megengedem, hogy te is tegezz. Soha nem lesz az ilyen kapcsolatokból egyenlőségre épülő kapcsolat. Még akkor sem, ha végül valóban kölcsönösen tegeződünk. Az én-tegezlek-te-magázol olyan szocializáció, ami arra tanít, hogy a másik fölöttem áll. Ő dönti el, nekem mit szabad és mit nem. Amíg világ a világ, ez a viszonyrendszer megmarad, mert én soha nem leszek egykorú vele.

Fiatalokkal foglalkozom, és az egyházban 12 éves koromtól részt veszek olyan programokon, ahol számtalan példát láthattam arra, hogy hogyan kommunikálnak a fiatalokkal azok, akik fiatalokkal foglalkoznak. Ez egy speciális közeg. Már rég megértettem, hogy ha középiskolai tanár lennék, több mint valószínű, hogy nem tegezném a diákjaimat. Aztán amikor már nem a diákjaim, felajánlanám a kölcsönös tegeződésre történő áttérést, amit senki nem köteles elfogadni. De a lelkészi munka más. Más, mint a pedagógus szerepe a diák életében. A pedagógus a diákhoz fűződő viszonyában a diákot nem csak ismeretekre tanítja, hanem a társadalomban a felsőbbséghez fűződő viszonyt is. (például ezért furcsa, amikor az én-tegezlek-te-magázol kommunikáció jellemzi a tanár-diák viszonyt, mert nem-kívánatos, hogy a társadalom így működjön, és engem, koromtól függetlenül egy hivatalos személy egy hivatalos helyzetben, csak azért mert ő a hivatalos személy és nem én, letegezzen, miközben én értelemszerűen nem tehetem meg ugyanezt.).

Ma már a szülőket sem magázzuk. Tegeződünk. A rokonságból mindenkivel tegeződünk. Nem ritka, hogy a nagyszülőkkel is tegeződünk. A nem tegező kommunikáció egyre inkább a hivatalos kapcsolatokra korlátozódik. (Gyakran már oda sem, mert egy belső közmegegyezés értelmében az adott munkahelyen dolgozók kölcsönösen tegezhetik egymást, mindenki mindenkit). Nem titok, hogy én a kölcsönös tegeződést preferálom a fiatalok között, akik az ifijeinkbe járnak. Teszem ezt azért, mert nem hiszek abban, hogy „ha majd elég idős leszel, tegezhetsz”, mert így egy olyan hatalmi viszonyt alakítunk ki, amit a fiatal felnőttként sem tud majd levetkőzni, és arról már nem is beszélve, hogy a lelkész sem. Egy fölé-alárendelő viszonyt. De a lelkészi szerep nem hatalmi pozíció. Ezzel együtt a fiatalokat arra is szükséges szocializálni, hogy tegeződni édesanyámmal vagy a testvéremmel nem ugyanaz, mint tegeződni valakivel, aki nem a családtagom. Ezt a kommunikációs módot el kell sajátítani. Az a tapasztalatom, hogy az idősebb generációhoz tartozók gyakran nem látják az összefüggést a tegezés-magázás nem-tegezés, nem-magázás és a másikhoz fűződő viszony között.

Számomra fő szempont, hogy függetlenül attól, hogy a másik fél, aki részt vesz a kommunikációban, hány éves, megilleti a tisztelet. És ez a tisztelet egyben kortól független is. Tehát nem jár belőle kevesebb annak, aki fiatalabb, és nem jár több annak, aki idősebb. A tisztelet, ami a kommunikációnkban megnyilvánul, elidegeníthetetlen joga a másik félnek. Így nekem is. Ezt a kölcsönös tiszteleten alapuló kommunikációt szeretném megtanítani a fiataloknak.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!