bic

Hova mész, hova futsz

„Észrevetted már, hogy semmi elől nem lehet elfutni? Hogy előbb-utóbb utolérnek a dolgok – különösen ha régi mintákhoz és félelmekhez kapcsolódnak –, amelyekkel nem akarsz foglalkozni, amelyek elől megpróbálsz elmenekülni, amelyeket el akarsz tüntetni, vagy úgy tenni velük, mintha ott sem lennének. A romantikus elképzelés azt akarja elhitetni velünk, hogy ha itt nem jó, csak máshová kell mennünk, és mindjárt minden másképp lesz. Ha ez a munka nem tetszik, válts munkahelyet! Ha ez a feleség nem jó, cseréld le! Ha ez a város nem megfelelő, költözz másikba! Ha ezek a gyerekek problémásak, hagyd őket másokra! E mögött az a fajta gondolkodás rejlik, hogy gondjaid oka rajtad kívül keresendő – a lakóhelyeden, másokban, a körülményekben. Költözz el, változtass a körülményeken, és akkor minden a helyére kerül – te pedig mindent újrakezdhetsz.


Ezzel a látásmóddal az a gond, hogy kényelmesen semmibe veszi azt a tényt, hogy a fejedet és a szívedet mindig magaddal viszed, és velük együtt azt is, amit sokan „karmának” neveznek. Nem tudsz elmenekülni önmagad elől, bármennyire is próbálkozol. S különben is, a puszta ábrándozáson kívül milyen okból képzelheted azt, hogy a dolgok mások vagy jobbak lennének valahol máshol? Előbb-utóbb ugyanazok a problémák jelennének meg, mivel nagyrészt a látás-, gondolkodás- és viselkedésmintáidból erednek. Az életünk leggyakrabban azért nem működik többé, mert nem munkálkodunk a megjobbításán, mert nem vagyunk hajlandók felelősséget vállalni a dolgokért, ahogy azok vannak, és megbirkózni a nehézségeinkkel. Nem fogjuk fel, hogy a tisztaság, a megértés és az átalakulás annak kellős közepén is lehetséges, ami itt és most van, legyen az bármennyire problematikus. Ám könnyebb és kevésbé fenyegető az énünkre nézve, ha a problémáinkat másokra és a környezetre vetítjük.”

Jon Kabat-Zinn, Bárhová mész, ott vagy

Vagy akár mondhatnánk azt is, hogy a hiba az ön készülékében van. A világ legvégén is ott leszel, elkísér az, ami elől elmenekültél. Vannak megoldások. Van, aki – mert úgyis én vagyok ott mindenhol – el sem indul. Ez a mamahotel. Az idő húzása. Tisztában vagyok azzal, hogy a pakliban van, hogy elkövetem ugyanazokat a hibákat, amelyeket azok elkövettek, akiknek az élete elbizonytalanított, ezért úgy döntök, hogy kimaradok ebből a játékból. Engem hagyjatok ki ebből. És elkövetem az egyik legnagyobb szarvashibát, amit ember elkövethet: felülök annak a hazugságnak, hogy ki lehet maradni. Egy ideje – amióta elkezdtem valóban felnőttként gondolni magamra – nagyon foglalkoztat az a jelenség, amit mindenhol tapasztalunk a mostani húszas-harmincas, néha még a negyvenes generációban is. Ez a jelenség az időhúzás, az élet magunk előtt tolása. Egy egyetemista találkozón ezt nagyon éleslátóan egy csoport kapunyitási pániknak nevezte. Persze, nem ők találták fel ezt a fogalmat, de nem szabad lebecsülni azt a teljesítményt, amikor a gyakorlatot, amit ismerünk, sikerül beazonosítanunk, és megneveznünk. Így sikerül magunkat is tetten érnünk. Amikor rájövünk, hogy amit a szakirodalom kapunyitási pániknak nevez, az nem más, mint épp az, amit én csinálok. Vagy nézzük a mamahotel-jelenséget. Ezt az egészet gazdasági okokra próbálják visszavezetni, pedig közel sem erről van szó. A származási család olyan, mint egy ország, amiben nyomorban élünk ugyan, de élhetünk itt, ismerünk itt mindent és tudjuk, mi hogyan működik, és bár nem túl fényes az életünk, de megvan mindaz, ami az élet minimális működéséhez szükséges. A legtöbb ember akkor hagyja el az otthonát, ha fegyvert fognak a fejéhez, és be kell látnia, hogy vagy meghal, vagy elindul. Ez azt jelenti, hogy az összes olyan ember, aki elhagyta az otthonát, voltaképpen rájött arra, hogy vagy meghal, vagy elindul. Ez a legkisebb és legelhanyagoltabb, a szülők aggódó tekintetében felnövekedett gyerekekre jellemző mesebeli szerencsepróbálás esete. A peregrinus diákok esete. A messzi földről Magyarországra költöző mindenféle germán népcsoportok esete, akiket aztán az itteniek, attól függően, hogy milyen vallásúak voltak és hol éltek – sváboknak, szászoknak vagy cipszereknek neveztek. Az ember nem a jobb élet reményében indul el, hanem az élet reményében. Ezt csak az értheti, aki már elment valahonnan. Meghozni azt a döntést, hogy máshol fogok élni, és elhagyom a helyet, ahol minden kézre áll, csak úgy kezdődhet el, hogy belátom: vagy elindulok, vagy meghalok. Ebben az értelemben minden ember, aki elhagyta a helyet, ahol született: menekült. Az élet reményében indul útnak. Nem egy jobb élet, hanem szimplán az élet reményében. Számomra a felnőtté-válás története ugyanaz a történet, mint amikor valaki úgy dönt, hogy az élet reményében útnak indul, és elhagyja szülőföldjét, szűkebb pátriáját. A korán-érők korábban, a későn érők később, a soha-meg-nem-érők pedig soha, vagy csak akkor, ha valóban fegyvert tartanak a fejükhöz. És akkor is vissza fognak vágyni, mint a zsidó néz Egyiptom földjére a pusztában tapasztalt nehézségek láttán. A történet bennem zajlik, és ami kívül van, és ami a végeredmény, ami végül végkifejletként létrejön, csupán következménye annak, ami bennem lezajlott. Amikor valaki elindul, és elhagyja a helyet, ahol otthon volt, mindig meghal valami. Sőt, helyesebb az, ha azt mondjuk: valaki. Én, mint aki ott éltem. Én, mint a szüleim gyereke. Én, mint gyermek. Ez az egész köztes időszak, amit ma „fiataloknak” nevezünk voltaképpen egy időshúzás, ami abból fakad, hogy nem akarunk felnőni. Már réges-régen felnőttek vagyunk, de mi magunkra nem így tekintünk. A fiatal-fogalom abban az értelemben, amiben mi használjuk, egy „purgatórium”, ahol a lelkek vesztegelnek, hogy bemehessenek a „Mennybe”. De nincs purgatórium. Gyermek van és felnőtt van. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem és gondolkodtam, mint egy gyermek, de miután felnőtté lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Az ember vagy gyerek, vagy felnőtt. És természetesen ebben a folyamatban vannak fokozatok, de a tizennyolcas határ ebben a folyamatban nagyon fontos. A társadalom és az állam azt gondolja, hogy aki tizennyolc éves, képes kocsit vezetni, dolgozni, gyerekeket vállalni, megházasodni, és nem szükséges semmilyen kezeskedés vagy felnőtt-felügyelet. Aki tizennyolc, képes felelősséget vállalni magáért. Ez számomra azt jelenti, hogy az ember élete első pillanatától kezdve tizennyolc éves koráig egyre kevésbé gyerek, és tizennyolc éves korától kezdve egyre inkább felnőtt. A „fiatal” fogalma teljesen megzavarta az önmagunkról alkotott képünket és így a céljainkat és a saját élettörténet-tervezésünket is. Meddig lehet húzni? Meddig mondhatjuk, mint Jeremiás: fiatal vagyok? Meddig lehet használnunk ezt a kifogást? Isten azt mondta Jeremiásnak, hogy ne mondd, hogy fiatal vagy! Felnőni: érdekem. Ez az élet folyamatának a része. Sok tévedéstől megmentene minket, ha nem úgy gondolnánk magunkra, miután tizennyolc évesek lettünk, hogy „nagyobb” vagy „idősebb” fiatalok, hanem úgy, mint „kisebb” vagy „fiatalabb” felnőttek. Mert ez viszonyítási pont. Hová haladok? Létszükséglet: felnőni.

Persze, nem ilyen egyszerű ez, mert mitől felnőtt, aki felnőtt? Ugyanebben a húszas-harmincas és olykor a negyvenes generációban azt is látjuk, hogy az a felnőtt, aki úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Felnőtt vagy, ha: van saját lakásod, van férjed/feleséged, vannak gyerekeid és van munkád, pénzed. Közben mégis azt látjuk, hogy felnőttek tömegei nem hagyták el a gyermeki dolgokat és úgy kezelik felnőttségük bizonyítékait, mint a gyerekek. Már nem tetszik ez a lány, már egy másik tetszik. Nem akarok iskolába (munkába) menni. A gyerek „baba”, amivel játszhatunk, és amikor már nem „baba” és nem lehet vele játszani, másik babára vagyunk, mert ez a „baba” már elhasználódott. Arról már nem is beszélve, amit az internet rejtett és kevésbé rejtett bugyraiban egyaránt látunk, a mértéktelen elégedetlenség és panaszkodás, a valaki vegye meg nekem a játékot, amit megláttam a kirakatban, meg a méltatlankodás, hogy igazságtalan, hogy Pistikének szebb biciklije van, mint nekem. Aztán a látszólag-felnőttek, akik egyébként élesen elhatárolták magukat „az öregektől” (akik náluknál idősebbek), és magukat a náluknál „fiatalabb fiatalokhoz” mérték, egyszer csak elkezdik elhagyni Julcsit Marcsiért, otthagyni az iskolát, és helyette focizni menni (hiszen senki nem fegyelmezhet már, mert magam döntök az életemről), a babákat megunják és idegesíteni kezdi őket, hogy azok meg visszabeszélnek, sajnálják magukat és valójában a gyerekkorukba vágynak vissza, amikor mindenért mások viselték a felelősséget és semmit nem kellett tenniük azért, hogy megkapják azt, amire vágynak. És persze, ha nem kapták meg, volt kit okolniuk.

Nincs nagyszerűbb dolog, mint felnőttnek lenni, és el sem tudom mondani, hogy miről maradnak le azok, akik azt hiszik, a felnőttség meghalás. Szerintem épp fordítva van: a felnőttséggel kezdődik csak igazán az élet, minden ennek az előszobája volt, ami megelőzte. Mint ahogyan a házasság is. És bár nem éltem még át, de biztos vagyok benne, hogy a szülővé válás is. Nem erre vágyik minden kisgyerek? Hogy felesége hogy férje és gyereke legyen? Nem ezért játsszuk el, hogy rendőrök, tűzoltók, lelkészek, orvosok vagyunk, és nem ezért játsszunk papás-mamást, mert már gyerekként arra vágyunk, hogy felnőttek lehessünk? Eljutunk a kapuig, majd akár évtizedeket is toporgunk a bejáratnál és a végén már kínos, mert kifogytunk a kifogásokból.

Egy ének jut erről az egészről az eszembe:

„Indulj az úton, előre nézz, nem tántoríthat ezernyi vész. Életed útját végig kell járni, és az út végén Jézus fog várni.”



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!