glob

Ugye, mi jó barátok vagyunk?

Megdöbbenve hallom, hogy még mindig fut ez az ál-probléma a közösségi médiával meg az internettel, és persze, ez most már kiegészült a „kütyükkel”, amelyek segítségével az „fiatalok” mindenhol használhatják a már évek óta démonűzésig túlpörgetett közösségi média-oldalakat. Természetesen a fiatalok. Az a helyzet, hogy két okból is azt kell mondanom, hogy ez egyszerűen tévedés. A blogolás meg a tudatos közösségi médiahasználat miatt jól láthatóak számomra azok a trendek, amelyek az elmúlt öt évben kialakultak. Az történt a blog-világgal, az online-párbeszéd ideájával és így a közösségi médiával is, hogy elöregedett. Olyan az internet, mint egy olyan ország, ahonnan minden értelmes és fiatal ember elköltözött. Természetesen nem így van, mindenki használja pl. a Facebook-ot, de már régen nem arra, hogy megossza az életét a nagyvilággal. És ez különösen igaz a fiatalokra. Zavar ez a szó: fiatalok. Zavar, mert egyrészt hány évesek számítanak fiatalnak? Zavar, mert másrészt melyik fiatalok? A legfiatalabbak számára az internet az öregek világa. A Facebook-ot 2004-ben alapították. Amikor én használni kezdtem, már régen nem volt réteg-oldal, és már annak is hat éve. Aki ma 18 éves, a Facebook alapításakor még csak 7 éves volt. Ma a Facebook egy olyan felület, ami tele van reklámmal és hirdetéssel, és mivel nem 200 ismerősöd van, mint az elején, hanem 2000, teljesen elveszítette a kezdeti diszkrécióját és az egyfajta titkosságát, rejtettségét. Hat év a Facebook-ot szinte kizárólag csak húszon és tizenévesek használták, és néhány nagyon nyitott hozzáállású harmincas. Ma a Facebook az a felület, ahol a legnagyobb nyilvánosság elé tárjuk azt, hogy megházasodtunk, gyerekünk született, a gyerekünk leérettségizett, kitűnő bizonyítványt kapott, a dédunokánk épp most született és persze, hogy épp most voltunk disznót vágni a szomszéd faluban. A Facebook olyan lett, mint a vidéki újságok üzenő-rovata. Fancsikáról üzeni Bélának, fia, neje és unokái, hogy szeretik. Ugyanitt kocák eladók. Ez lett a szépreményű Facebook-ból. És ugyanez a sors jutott az internet minden felületének. Ha akarom, ha nem, elém tódul az az irtózatosan sok ostobaság, az igénytelen megfogalmazások, az írásjelek indokolatlan halmozásával írt, se-eleje-se-vége, nagy magabiztossággal kinyilvánított mindenféle kritikák. És persze, mindeközben a tudás illúziója. Mert ha a mindenegyben blogon olvastam egy „írást”, ami feltárta előttem a világ működésének titkos összefüggéseit, akkor már én lettem mindjárt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Legalábbis azt gondolom. A mérhetetlen mennyiségű szemét és felesleges és emiatt frusztráló információ. Az internet rosszabb lett, mint a nyugati-aluljáró. Mert mi történt? Az, hogy azzal, hogy már mindenki hozzáfér az internethez, elfelejthetjük azt az illúziót, hogy akik hat éve még azt sem tudták, hogy az internetet eszik-e vagy isszák, ők nem léteznek. Régebben gyakran mondogattam, hogy akinek nincsen Facebook-profilja, az olyan, mintha nem is létezne. Most már van, és létezik, és rádöbbenti az embert, hogy az internetet azok az emberek használják, akik ebben a való-világban élnek. Hogy nincsen alternatív valóság. Legalábbis ha van, az biztosan nem az internet. Pedig szükség van alternatív valóságokra, és azzal, hogy 1000 ismerősöm minden megosztását ömlesztve látom, és a gondolataimhoz csak az nem fér hozzá, akinél levágták a villanyt, mert nem fizette, épp azt az alternatív valóságot dönti romokba, ami miatt a gondolkodás, a dialógus érdekes. Kell, mert mindig is volt egy alternatív valóság. És ez nem más, mint a virtualitás. De a virtualitás nem az, amit ma virtuális térnek nevezünk. Már régen nem az. 2009-ben a szakdolgozatom egy részlete a virtualitás fogalmáról szólt. És már akkor összeállt a kép, hogy a virtualitás a „virtuális tér”, az internet korát megelőzően is létezett, mert a virtualitás a közös valóság és így a hasonlóan gondolkodók maguk által megalkotott virtuális tere. A virtualitás a közös gondolat. A gondolkodás. A virtualitás a megértés, a dialógus és a barátság. Például Kolozsváron egy barátom konyhájában egy asztalnál ülve hajnali kettőkor Paul Ricoeur második naivitása, elvont fogalmiság és egyben húsba-vágó valóság. Valami ilyesmi a virtualitás. Egy a benne résztvevők által megalkotott alternatív valóság. Mert alternatív valóság kell. Mert ha nem lenne, csak az lenne, ami van. Ami van, az pedig a nincs. A magány. És így jutunk el oda, hogy miért álságos és ostoba az egész elképzelés, hogy a mai értelemben vett virtuális tér az oka az ember elmagányosodásának. Pusztán ez a megfogalmazás, hogy elmagányosodás már egyfajta dekadenciát feltételez, mintha minden egyre rosszabb lenne, bezzeg régen. Ez egy ezer-évek óra meglévő alapviszony és értelmezési keret, de populista és hamis. Magány a mai értelemben vett virtuális tér létrejötte előtt is volt, és amikor már senki nem fog használni internetet, akkor is lesz. Mert a magány körülmény és eszköz-független. A magányt a közösségre történő igény bontja meg. A magányt a többre vágyás bontja meg. A felismerés, hogy szükség van egy alternatív valóságra, egy virtualitásra, amit csak másokkal közösen lehet megteremteni. Mert a mások nélkül létrehozott virtualitás az őrület. A közösség intenet-független. Megértettem az elmúlt hat évben, hogy az internet a kapcsolat illúziója. És nem azért, mert ezt az internet csinálja, hanem azért, mert az ember. Mert az embert alapvetően csak saját maga érdekli. Önmagára figyel, a saját érdekeire, magát nézi minden kirakatban, magát fényezi még akkor is, amikor másokról beszél. Ez a valóság. Az internet csupán segít eltakarni ezt a valóságot, és közben ugyanaz történik, mint a való életben. Vannak emberek, akikkel évek óta nem beszéltem, nagyon ritkán találkozunk, nem olvassák az írásaimat és nem telefonálunk (mert a telefon is a kapcsolat illúziója), mégis mindig úgy találkozunk, mintha tegnap beszéltünk volna. Mások lájkolják a posztodat, és azt hiszed, hogy ez neked szól, pedig abban a 10 percben veled együtt további 100 ember posztját lájkolta. Az egész mű. Ahogyan az ember legtöbb kapcsolata néhányat leszámítva. Ahogyan vannak, akik szerint az ismerősök arra vannak, hogy ha szükségünk van rájuk, kihasználhassuk őket és a kapcsolataikat. Ahogyan összetalálkozunk egy ismerőssel az utcán és kínosan próbálunk valamit mondani egymásnak. Mennyivel egyszerűbb pontosan ugyanez interneten, lájkolva a posztot, amin az ismerősöm az utcán sétál. Végül ugyanott vagyunk, ahol mindennek az elején voltunk. Nincsen több barátod. Nem ismersz jobban senkit. Végül mindig azok maradnak, akik veled gondolkodnak, és akikkel együtt tudsz gondolkodni. És ez persze változik. Hiszen én is változom.

Ugyanabban a szakdolgozatban a posztmodern kapcsán foglalkoztam a globalitás kérdésével. Hogy az internet elhozza az úgynevezett „globális falu” világát. A világ egy nagy faluvá válik. Voltam falusi 19 évig. Tudom, mit jelent a falu. Azt, hogy mindenki mindenkiről mindent tud, és mindenki mindenkit kibeszél a háta mögött. Hogy témák helyett, ügyek helyett, emberekről zajlik a diskurzus. A falu a bulvár-világ. Egy teológus azt mondta, hogy a posztmodern nagy kísértése, hogy végül kiábrándultságában az ember a globálistól a lokális felé fordul. A helyi felé. Fontossá válik újra a helyi, a jelenlévő, a környezetemben lévő. Fontosabbá válik a nagy és távoli helyett a kicsi és közeli. Az intim-szféra. A barátság. A rejtettség, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy érdekes maradjon egy ember. Mert az ismeret illúziója minden érdekességétől megfosztja az embert. Az ember egy profilképpé degradálódik, egy facebook-profillá. Amikor elhisszük, hogy az vagy, amit megosztasz, azt is elvisszük, hogy tudunk mindent a másikról. Pedig nem. Semmit nem tudunk. Csak tudni véljük. Épp, mint a faluban. A globálisban és a lokálisban is.



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!