e6c45633547009.56af76ff93989

Hogy megítélhessétek

1755. november 1-én volt a Lisszaboni földrengés, amiben és az azt követő cunamiban és tűzvészben 100 000 (százezer) ember lelte halálát. Az egyház – mint oly sokszor a történelem folyamán – Isten (jogos) büntetéseként értelmezte a történteket.

Hogyan történhetett ez meg? Ha Isten jó, miért történnek rossz dolgok az általa teremtett világban? Mi történik, amikor ebből Isten kimoshatatlannak tűnik? Amikor fenntarthatatlan az az álláspont, hogy Isten jó. Amikor a szenvedés és a veszteség olyan fokával találkozunk, ahol előbb egyesekben Isten jósága kérdőjeleződik meg, de ahogyan később a felvilágosodásban történt, a léte is kérdésessé válik, vagy megtagadottá, vagy legalábbis ha Isten létezik is, nem igazán törődik az általa teremtett világgal. Ez egy az európai közösséget ért szembesülés volt, de hasonló hitbeli konfliktussal szembesültek a zsidó gondolkodók közül számosan a Holokauszt megtörténtének következtében. Hol volt Isten? Ha Isten jó, és Istennek fontos az ember, miért történhetett ez meg? Jó-e Isten? Van erre nekünk egy a helyzetet magunktól eltávolító reakciónk, ami egészséges is a maga módján, de álszent, olyan, mint Jézus esete a toronnyal és a tanítványokkal. Azt mondjuk: ez azért történt meg velük (és nem velünk), mert ők ezt érdemelték. Isten bűnért való büntetése. De én azt hiszem, hogy ha ezzel becsületesen szembenézünk, itt minden reakció, minden magyarázat, és minden eredmény elfogadható. Lefordítható ez egy személyes szintre is: miért pont az én fiam halt meg? Igazságosak vagyunk, amikor azt állítjuk, azért, mert ő vagy az anyja bűnösebb volt, mint más? Minden szenvedésre, katasztrófára, az életünket ért rosszra megfelelő válasz a büntetés? A bűn büntetést von maga után. Miért nem éljük át mindannyian akkor ezt a szenvedést? Ez azt jelenti, hogy aki részesül az elviselhetetlen, ép ésszel alig felfogható szenvedésben, bűnösebb, mint aki mentesül alóla? A szenvedés azok bűnének a következménye, akik szenvednek? A szenvedők bűnösebbek a nem szenvedőknél? Ha nem, miért kell nekem szenvednem, és neked nem?

Egy iszonyúan egocentrikus világban mások szenvedése nem tűnik olyan fontosnak, pedig amikor mi szenvedünk, az részesülés a rajtunk kívül lévő világ szenvedéséből. Vannak, akiknek a szenvedés az osztályrésze, ez jutott, ez az élet. Jézus szenvedett. A szenvedés, a tragédia, a veszteség, a társadalmi traumák a bűnösöket érik? Akik mentesülnek, nem bűnösök? El tudom gondolni, hogy egy elfogadhatatlannak ítélt helyzettel szembesülve elvész egy korábban erősnek mondható hit egy jóságos Isten létében. Jó-e egyáltalán Isten? Talán még az Isten nem-léte is elviselhetőbb egy olyan Isten léténél, aki valamilyen módon hozzájárul, elősegíti, de legalábbis megengedi, vagy mindenesetre elfordítva fejét, nem vesz tudomást a szenvedésünkről. Jézus szenvedett. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Hogyan lelkigondoztuk volna a kereszten függő Jézust? Hozzatok neki ecetet (hogy elkábuljon), szegény félrebeszél. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Miért kellett Isten fiának szenvednie? Erre nekünk (nekem is) hangzatos teológiai lózungjaink vannak, kerek, kiérlelt mondataink, de ezeknek a mondatoknak az érzéketlensége akkor válik szembetűnővé, amikor nem Jézus szenvedésére vonatkoznak, hanem a sajátomra. Miért kellett szenvednem? És azt hiszem, a legbecsületesebb válasz, ami erre a kérdésre adható, hogy mert a szenvedéssel való valamilyen formájú szembesülés, vagy ennek az átélése része az Istenhez történő hazatalálásnak. Még jobban leegyszerűsítve, hogy ennek valamilyen értelme van. A teljesen értelmetlennek tűnő szenvedésnek is. A végső elhagyásnak is. A kirekesztettségnek is. Az erőszakos halálnak is. Az ő halála nekünk életünk. Jézus szenvedett. Ha nincs egy szenvedő szenvedése és halála, nincs sokaknak élete. És azt hiszem, a szenvedés mélységeiben, a mindenféle szakaszt magába foglaló útban, a szenvedésben találkozom Isten legemberibb arcával: a szenvedő Krisztussal. Egyben az életbe vetett hitet is elveszítő emberrel: önmagammal. A szenvedésre nem gyógyír az erkölcs. Mert a szenvedés az erkölcsi értelmezéseken túl található. Az értelmetlen szenvedésben értelmetlen a szenvedésen kívüli erkölcs elveivel értelmezi azt, ami a szenvedésben van. A kereszténység használja ezt a kifejezést: részesülni Krisztus szenvedésében. Talán a szenvedésben valamilyen módon, ahogyan ez magunknak megtalálható, átéljük, mit is jelent, hogy Jézus szenvedett. Hogy egy szenvedő, megvetett, emberek által elhagyott, kitaszított és megvert, meggyalázott, megfeszített, megölt férfi áll a hit magjában, vagy középpontjában. A hit lényegében. Jézus szenvedett.

Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Ez az én vérem, amely tiértettetek kiontatik. A hitnek ebben az útjában nem vezetnek, ebben megyünk. Ebben nem felvilágosítanak, ebben ráébredünk, vagy megvilágosodunk. Jézus szenvedett. Vele együtt mi is. Jézus feltámadott. Vele együtt mi is.

 



Támogasd az Újragondolót PayPal-on keresztül

Nem akarlak téged sem megfosztani attól a lehetőségtől, hogy támogasd a munkámat. Lehet, hogy azt mondod, most van egy fölös ötezresem, ezt odaadom. Talán azt mondod, úgy döntök, ebben a hónapban a tizedemet ennek a blognak adom, mert tökre szeretem, és szeretném így is kifejezni, hogy fontos, hogy amikor benézek, van mit olvasnom. Az is megeshet, hogy egyszerűen nincs pénzed. Nagyon sokszor vagyok én is így. Akkor még mindig ott van a lelki támogatás, a hozzászólás lehetősége, vagy a bejegyzés megosztása, a blog ajánlása. Végül, ami még nagyon fontos. Örülök, hogy az olvasóm vagy, pénz ide, vagy oda.


Kérlek, a saját teljes nevedet használd hozzászóláskor!